Hírek

« vissza « előző hír | következő hír »

Átgondolt, előre elkészített tervek, közös stratégia és jövőkép, közösségi szellemiség és jóllét – dr. Nyitrai Miklós professzor, a pécsi orvoskar június 30-án leköszönt dékánja ezen célok mentén vezette és menedzselte a kart kétszer négy évnyi ciklusában. Vívmányának tekinti az előre gondolkodás meghonosítását, amit sikerült a szervezeti kultúra részévé is tennie. Nagy hangsúlyt helyezett a gondos és pontos tervezésre, a szoros együttműködésre, a folyamatos párbeszédre, a csapatszellemre, továbbá a közösségre építő munkamenetre. A sorra megvalósult beruházások és a testi-lelki jóllét megőrzéséért végzett tevékenységek révén fontos lépéseket tett azért is, hogy büszkeség és öröm legyen ezen a karon tanulni vagy épp dolgozni. Számos területen ért el fejlődést, hiányérzete inkább apróságokban maradt. Az elmúlt nyolc év átfogó leltárához még idő kell, de számvetése főbb szempontjairól készséggel beszélt.

Schweier Rita írása

- Szakmai életútján hol foglal helyet az elmúlt nyolc év?

- Álomszerű, kitüntető időszaka volt ez az életemnek, a legértékesebb periódusok egyike, szakmai és egyéb szempontok alapján is. Úgy gondolom, hogy egy válságokkal jól megküzdő, prosperáló, a fejlődés felé nyitott kar a miénk. Megvannak a hagyományaink, az alapjaink, van mire építenünk, és vannak olyan emberfőink, akik pontosan tudják, merre akarnak fejlődni, így őket csak támogatni kell törekvéseikben. Nagy köszönet jár minden korábbi és jelenlegi munkatársamnak, hogy ez így lehet.

- Biztosan volt elképzelése arról, hogy milyen dékán akar lenni. Sikerült olyanná válnia a nehézségek és a változások ellenében is?

- Egy új pozíció vállalásakor az embernek valóban van képe arról, hogy az új szerep mit jelenthet hozzáállásban, időbeosztásban, gondolkodásmódban, csapatösszetételben, kompetenciákban, feladathalmazokban, no meg arról is, hogy mindez mekkora türelmet igényel. Azt már a legelején eldöntöttem, hogy a teljes munkaidőmet ennek a pozíciónak a betöltésére szánom, célul pedig a közösségre építő, jól összefogott, átgondolt munkamenetet jelöltem meg.

Bármely egyetem vagy vállalat sikere azon múlik, hogy a vezető megtalálja-e a közös hangot az általa irányított közösséggel, mert mindennek alapja az ember, a csapat. A Régi idők focija című filmben Minarik Ede bármit hajlandó lenne feláldozni azért, hogy csapata, a Csabagyöngye bejusson az első osztályba. Az ő legendás, filozofikus mondása az, hogy „kell egy csapat”. Én is  vallom, hogy szükség van egy mindenki által elfogadott közösségi szellemre, valamint olyan tervekre, célokra és eszközrendszerekre, amelyek mentén lehet fejlődni. Ha egy vezető egyedül, leválva a közösségéről kezd el gondolkozni, akkor bukásra van ítélve. Más kérdés, hogy ezt milyen szintig lehet megvalósítani. Az itteni csapat már az elődeim idején is megvolt, az elmúlt két ciklusban pedig csak tovább erősödött. Ez egy olyan kar, amely már több mint száz éve működik Pécsett, a dékáni ciklusokat ezért egy hosszú lánc szemeiként érdemes szemlélni. A lánc erősségét nagyban befolyásolja a korábbi láncszemek erőssége. Az okos dékán az elődei rendszerének az értékeit megtartva vezeti tovább a kart. Úgy gondolom, hogy a stafétát tőlem átvevő Komócsi András professzor is ebbe a sorba illeszkedik majd. Neki biztosan más lesz az erőssége, mint nekem, hisz olyan vezető nem létezik, aki minden szegmenshez tökéletesen ért. Épp ez teszi erőssé az egyes láncszemeket amellett, hogy az adott ciklusok élhetőségét is megteremti, ezért örvendetes, hogy elődeink váltórendszerben gondolkodtak, nyolc évben optimalizálva a dékáni periódusokat.

- Négy évvel ezelőtt, első dékáni ciklusa végén egy podcastben már eljátszottuk azt, hogy osztályozta, érdemjeggyel illette a különféle szegmensekben elért eredményeket. Megtenné most ezt a dékáni szerepkörrel kapcsolatosan is?

- Nehéz most még értékelni, mert időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a történtek leülepedjenek, de azért megkísérlem. Aktív sportolói időszakomban két dolgot vártam el magamtól és a csapattársaimtól: a megfelelő felkészültséget és az elkötelezettséget. Ha ezek teljesülnek, akkor a számon kérhető részek megvannak. Ezek alapján sikeresnek tartom ezt a két ciklust. Azt az idő dönti majd el, hogy a tevékenységem mennyire volt hosszú távon is értékes. Házakat építeni, parkokat létrehozni viszonylag egyszerű folyamat, de gondolkodásmódot, hozzáállást formálni és közössé tenni, az már jóval nagyobb kihívás. Azt szerettem volna, hogy az engem körülvevő munkatársak és hallgatók kritikai szemlélettel, gondolkodva éljék meg azt, amit csinálnak. Lényeges szempont volt az is, hogy méltóságra, tisztességre, becsületre és emberségre tanítsuk egymást, ezekben a jó példák mutatnak utat. Úgy vélem, hogy mindebben sikerült előrelépnünk.

Az elmúlt nyolc évben voltak válságaink is, elég csak a koronavírus-járvány szörnyűségeire, annak oktatásra és közösségre tett negatív hatásaira gondolnunk. Változott a Klinikai Központ jogállása is, megjelentek a szolgálati bérek, amik állandó témát jelentettek. El tudok számolni azzal, hogy mit, miért csináltunk, ahogyan azzal is, hogy mi, miért nem az elvárásoknak megfelelően sikerült.

Jóleső érzés, hogy kevesebb és más szintű panasz, kritika hangzik el a kollégáktól és a hallgatóktól, mint az előző tíz évben. Hozzájárul ehhez az is, hogy bevezettük a „Dékáni kávészünet” elnevezésű programot, melynek során a diákjaink kérdezhettek tőlem, beszélgethettek velem. Ez is segítette azt, hogy tájékozottabbak legyenek a kari működés folyamatairól. Azáltal, hogy leültünk egy asztalhoz és megbeszéltük a közös dolgainkat - akár egy családban -, megközelíthetővé vált az összes olyan kérdés, amely mindannyiunkat érintett. Azt akartam elérni, hogy örömteli, jóleső érzés és büszkeség legyen a karra bejönni, itt dolgozni vagy tanulni. Tudom, hogy ez nagy cél, aminek az eléréséhez hosszú út vezet, még akkor is, ha már az elődeink is elkezdtek rajta járni. Számolnunk kell azzal, hogy a 21. században megszaporodtak a lehetőségeink, ugyanakkor lerövidültek az információs utak. Ami változatlan maradt: mindennek az alfája és omegája az, hogy tudunk-e bármit közösen csinálni. Ha a szándék megvan, onnantól természetesen rengeteg technológiai, pénzügyi, tartalmi és egyéb kérdés merül fel, de már el lehet kezdeni fejlődni. Ha ez nincs meg, akkor minden értelmét veszíti.

- Ez a közös gondolkodás a PotePillars stratégia mentén formálódott igazán, ami 2020-ban fogalmazódott meg és látott napvilágot. Hogyan értékeli, a vízió mennyire válhatott valósággá?

- A PotePillars alapvetően a céljaink kijelölését szolgálta, hangsúlyozva azokat a területeket, amiket a legfontosabbaknak tartunk. Tetszett, ahogyan megszületett, mivel az egyes pillérek tartalmát hozzáértő csapatok dolgozták ki. Ezekről a karon belül társadalmi vitát is nyitottunk, mert úgy gondoltuk, hogy kiindulásnak jók, ám a bennük foglaltak nincsenek kőbe vésve, hanem szabadon, a változások függvényében alakíthatók.

Az első gyöngyszem a tanulási kultúra pillérének megalkotása volt, aminek lényege: úgy oktassunk, ahogyan a hallgatók tanulni szeretnek. Ez az anyag felvázol egy olyan módszertani rendszert, amelyre építve az affinitással rendelkező oktató tud fejlődni, támogatást kérni és kapni is. Fontos része, hogy megmutatja a diákjainkkal kapcsolatos elvárásainkat is, hisz az ő elkötelezettségük nélkül hiábavaló az oktatói munka. Már a koncepció megszületését is előrelépésnek tartom, és bár nem állítom, hogy megérkeztünk, de sikerült elindulnunk a közös úton.

Időrendben másodikként az épített környezetről szóló pillér tartalma fogalmazódott meg. Fontos megjegyezni, hogy az új épületek, illetve a különböző felújítások nem a pompa végett jöttek létre, azaz nem öncélúan, hanem elvárásként. Ahhoz, hogy a nemzetközi marketingpiacon legyen esélyünk labdába rúgni, fontosak az infrastrukturális fejlesztések is. Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a szép helyeken szívesebben tartózkodunk, inspirálóan hatnak ránk és jobban is vigyázunk rájuk. Ez egy költséges és nagy átgondolást igénylő feladatrendszerré vált. A Campus Cooperationis, illetve a Locus Cooperationis - külső szakértők bevonásával - azért születtek meg, hogy felvázolják azt a teret, amiben gondolkozni tudunk, továbbá szemléltessék a tendenciákat, a funkcionális megfontolásokat. Erős vívmánynak tartom, hogy előre terveztünk és kész terveink voltak még azelőtt, hogy tudtuk volna, mikor és miből valósítjuk meg őket. Ez a készenlét tette lehetővé azt, hogy amint beérkeztek a források, úgy valósulhattak meg a fejlesztések, azaz mindig történt valami a karon. Képletesen szólva: a kenyér néha lassabban sült ugyan meg, de mindig volt belőle, mert a kemencék nem álltak le. Ez a terület folyamatos menedzselést, rendszeres egyeztetést és sok türelmet kívánt. Örülök, hogy sikerült a szervezeti kultúra részévé tenni ezt a gondolkodásmódot.

A közelmúlt eredménye, hogy nemrégiben elkészült a Biofizikai Intézet teljes energetikai korszerűsítése. Jelenleg a Szigeti úti főépületünkben az adminisztrációs terek rendbe tétele zajlik, és folyamatosan dolgozunk a liftek cseréjén is. Várjuk a kivitelező személyéről a döntést a Honvéd utca 1-es szám alatti épületünk felújítása kapcsán, aminek az aljában egy campus klubot tervezünk kialakítani étteremmel, kávézóval. Folyik az Alapellátási Intézet teljes körű felújítása is, és vélhetően a nyár végére el is készül. A Honvéd utca 5-ben egy kutatócentrumot szeretnénk létrehozni, ide költözne a 3D Nyomtatási és Vizualizációs Központ, és létrejönne egy űrkutatási bázis is. További elképzeléseink közé tartozik a Biokémiai Intézet felújítása, továbbá a Szigeti úti főépületünk teljes körű, tartalmi és műszaki rekonstrukciója. Utóbbi egy 25 ezer négyzetméteres terület, aminek részleges javítgatásaival régóta foglalkozunk.

Stratégiánk harmadik pillére a tudomány és innováció. Örvendetes, hogy a kari publikációk száma megháromszorozódott az elmúlt években. Kiváló szerzőinket és oktatóinkat díjazzuk is, ezáltal is megbecsülve munkájukat. Hiányérzetünk a pályázatok terén lehet, ugyanakkor látni kell, hogy az elérhető források is nagy mértékben csökkentek. Arra nem volt elegendő ez a két ciklus, hogy innovációinkat gazdaságilag hasznosítsuk, de vannak jó lehetőségeink. Az állami támogatás és a nemzetközi hallgatók piaci bevétele mellett ennek a lábnak is meg kell erősödnie ahhoz, hogy a fejlődés biztosítható legyen.

A negyedik pillér a well-being, ami az elmúlt években óriásit fejlődött, és ez a program ötéves születésnapi rendezvénysorozata kapcsán is szemmel látható volt. A PotePillars-nak ez az ága a kar fejlődése, céljainak elérése szempontjából különösen fontos, hiszen ha az itt tanulók és dolgozók jól érzik magukat, akkor minden gördülékenyebben működik, a feladatok is gyorsabban és hatékonyabban oldódnak meg. Nem hinné az ember, hogy mennyit számítanak azok a gesztusok, amik különválasztva banálisnak tűnhetnek, ilyen például a havonta egyszer, keddenként rendezett gyümölcsnap. Ha erről csak önmagában hall valaki, akkor nem lát benne perspektívát, ám ha megnézi a teljes well-being rendszert, amiben a testi és lelki egészség számos aspektusával foglalkozunk, akkor már egész másképp látja. Ezen a területen is egy nagyon jó csapat gyűlt össze.

A stratégiával az volt a célunk, hogy ajtót nyissunk, és ha valaki akar, akkor bejöhessen rajta. Fogalmazhatom úgy is, hogy ha azt akarjuk elérni, hogy valaki hajózzon, akkor nem hajót kell neki adni, hanem meg kell mutatni, milyen gyönyörű az óceán.

Hasonlóan gondolkodtunk akkor is, amikor az egyetemünk más karai felé fordultunk. Egy jól működő egyetemnek értékes, erős, funkcionális karai vannak, amik fontos, hogy ne izolált bástyákként létezzenek, hanem szoros együttműködésben. Erre számos nemzetközi példa is van. A mi egyetemünkön ez a PoteCross, ami széles lehetőségeket kínál a hallgatóinknak arra, hogy mást is tanulhassanak: művészettörténetet, jogi ismereteket, menedzsmentet például, azt, amihez – a kínálat alapján – kedvük van. Indulásakor újszerű, szokatlan volt ez a kezdeményezés, de egyre több olyan visszajelzést kapok róla, amely megerősít abban, hogy szükség van rá. Egyelőre a folyamat elején járunk, de biztos vagyok abban, hogy egymás értékeit a jövőben még inkább igénybe vesszük.

- A kar presztízse, megítélése változott-e az elmúlt években?

- Úgy gondolom, hogy megőriztük kiváló pozíciónkat, amit mindenképp értéknek tartok, mivel a megtartás is sok munkával jár. Ha egyetemként és karként arra menne el az energiánk nagy része, hogy a minőség javításán és a fejlődésen dolgozzunk, akkor óriási lehetőségek előtt állnánk. Ebben azért még vannak hiányosságaink. Az a kérdés, hogy tudunk-e ezen változtatni. A nemzetközi rangsorok felmérései e tekintetben annyira nem is lényegesek, én inkább azt tartom fontosnak, hogy boldog, képzett hallgatóink legyenek, akik jobban tudnak gondolkozni és emberségesek a betegekkel. Vonatkoztathatom a kutatóinkra is: egyre nagyobb kutatócsoportokban, egyre jobb eredményeket érjenek el. Mi már most is sok tekintetben kiválóak vagyunk, de még több területen és egyetemi szinten lenne erre szükség, a számszerűsített rangsorokban is akkor lehetne előrelépni.

Vallom, hogy egy dékánnak a legjobb rangsort a munkatársai és a hallgatók állítják fel. Ha azt látom, hogy évről évre egyre nagyobb kedvvel és büszkeséggel jönnek ide be, az tölt el igazán elégedettséggel.

- Elégedettségének az idei év kezdetén is hangot adott, amikor országos szinten is oázisnak nevezte a kart.

- Valóban. Azért is fogalmaztam így, mert ez egy átlátható méretű közösség, feladatkör, oktatási és tudományos portfólió. Ha nagyobb lenne, akkor kevésbé lehetne otthonosan mozogni a különböző szegmenseiben. Jelenleg minden területen remek a csapat, sikerült együtt végiggondolnunk a feladatainkat és a terveink szerint haladni előre. Izgalmas megtiszteltetés volt a pécsi orvoskart vezetni.

- Négy év kevés lett volna céljai eléréséhez?

- Igen, a negyedik év végén úgy éreztem, hogy bőven maradt tennivaló. A nyolc év már ideális arra, hogy lekerekíthessük a terveket, és lefedi a „még érdemes csinálni” időszakot is. Hiányérzetem azért így is maradt, de csak apróságokban. Ezek közé tartozik, hogy nehézkes maradt a viszonyunk a Klinikai Központtal, aminek számos oka van, ám ezt a lehetőségek és a közös feladatok miatt érdemes volna jobbá tenni. A nálunk végzettekkel is mehetett volna gördülékenyebben, gyorsabban a közösségépítés, de ez sem egyszerű feladat. A PotePediáról – ami a kar digitális hálózata, ahol tantárgyakat tárolunk, teszünk elérhetővé, fésülünk össze – azt feltételeztem, hogy egy év alatt összerakható, mégis a mai napig fejlesztjük. Az utánpótlás-nevelésért is sokat tettünk, azonban nem tudtuk növelni az elméleti intézetekben az orvos végzettségű munkatársak számát. Alapvetően minden történhetett volna gyorsabban, ha a rendszer áramvonalasabban működik, és akkor még több elképzelés megvalósítása belefért volna a nyolc évbe.

Összességében úgy gondolom, hogy egy jó állapotú, további fejlesztésre készen álló kart vesz át az új dékán, akivel egyébként régóta zajlik az átadás-átvételi folyamat. Ehhez sokat kell beszélgetnünk, mivel nincs egy kész akta, amit átnyújthatok neki. Egy orvoskar működésének csak egy részét lehet számokkal szemléltetni, mérete és komplexitása miatt sok mindent személyesen érdemes egyeztetni az új vezetővel.

- A személyisége változott-e, alakult-e az elmúlt nyolc évben?

- Szerintem óriásit nem változott, de ezt inkább a kívülállók tudják megmondani. Ami biztos: a türelmemet keményen megedzette az elmúlt nyolc év. Hozzá kellett szoknom, hogy egy egyetemen lassúak a folyamatok, és ez nem volt könnyű.

- A fejlesztések, beruházások menedzselése testhez álló feladatnak tűnt, ahogyan a menedzserszemlélet is közel állónak. Jól gondolom?

- Igen. Igazán nincs ebben semmi különleges, hisz a tervezés, az előre gondolkodás és a folyamatok menedzselése egy családban is megtörténik, amikor döntés születik arról, hogy házépítésbe fognak. Inkább ennek a szemléletmódnak az elültetése, a kari meghonosítása volt a lényeges. Kiváló kollégák segítették ezt a folyamatot is, akik szóltak, ha nem gondoltam jól valamit. Ezt a figyelmet és állandó visszajelzést lényegesebbnek tartom, mint azt, hogy találjunk ki új dolgokat. Vallom, hogy ez az a terület, amiben érdemes újra és újra megújulni. Szükséges hozzá kellő energia is, mert el lehet abban kopni, ha harmadik éve ugyanazt a kuckót építed.

- Igényelt tudatosságot az a közvetlen hangütés és derű, ahogyan közeledett az emberekhez?

- A közvetlenség talán része a személyiségemnek, de tudatosan is törekedtem erre. Úgy gondolom, hogy egy vezetőnek akkor is fáklyának kell lennie, ha fúj a szél, vagy épp az eső esik. A kapitányi hídon a kapitány nem állhat lógó orral. Dolga az is, hogy tudja és érezze, mikor kell tartani a lelket az emberekben, vagy épp mikor kell hagyni őket ünnepelni. Alapvetően nem vagyok exhibicionista ember, jól elvagyok tömeg nélkül, ezért a felsővezetői szerep kivitt a komfortzónámból, de sokat tanultam ebből is.

- A kinevezésekor, 2018-ban azt nyilatkozta, hogy munkás dékán szeretne lenni, de nem gondolja, hogy a napi 16 órás munka éveken át bírható lehet, és nem is lenne célravezető. Tudott elegendő időt szánni a kikapcsolódásra is?

- Igen, ügyeltem erre, és másnak is ezt tanácsoltam. Egy fejlettebb társadalomban, egy magasabb életszínvonalon a szabadidőnek nagy jelentősége van, a pénz kevésbé számít. Sajnos mi még nem tartunk itt, pedig a munka hatékonyságán csak javít, ha fordítunk másra is, magunkra is időt. A sport a lételemem, rossz a közérzetem, ha nem tudok mozogni. Pár éve a tollaslabda jelenti a szerelmet, heti négyszer játszom. A fociból kikoptam, ott már magas a sérülésveszély, a vízilabdázás pedig azért nehézkes, mert medencére, meg csapatra is szükség van. Aktív időtöltésemmé vált a pergető horgászat, amikor mászkálva, cserkelve, műcsalikat dobálva keresem a ragadozókat. Az a jó benne, hogy nem kell órákat ülve várni a fogást. Munka után, ha tehetem, másfél-két órát töltök ezzel és nagyon kikapcsol, nem mellesleg a táj is gyönyörű.

- Tudja már, hogy miként folytatódik a pályája?

- Vannak körvonalazódó lehetőségek, de egyelőre nem tudok biztosat mondani. Szeretnék időt hagyni magamnak arra, hogy ezt alaposan átgondoljam és hosszabb távra hozhassak döntést.

Fotók:

Verébi Dávid