Hírek

« vissza « előző hír | következő hír »

Kétéves mesterképzése sikeres zárásaként május 27-én vette át diplomáját a Harvard Medical School-on dr. Komócsi András professzor, a Pécsi Tudományegyetem tudományos rektorhelyettese, a pécsi orvoskar július elsején hivatalba lépő dékánja, és dr. Csaba Gergely, a pécsi orvoskar Magatartástudományi Intézet Orvosi Oktatásfejlesztési és Kommunikációs Tanszékének tudományos segédmunkatársa. Kutatásaik a Harvard Medical School Master of Medical Sciences in Medical Education programjában születtek, szorosan kapcsolódva a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának oktatásfejlesztési törekvéseihez. Dr. Komócsi András az oktatók szakmai fejlődésének lehetőségeit vizsgálta, különös tekintettel a digitális környezetben megvalósuló továbbképzésekre, dr. Csaba Gergely pedig a hallgatói tanulás támogatásának, tanulásmódszertani fejlesztésének távlataiban mélyedt el. Kutatási eredményeikről és azok jövőbeni hasznosíthatóságáról is beszélgettünk.

Schweier Rita írása

- Miért épp a Harvard Egyetemen végezték kutatásaikat?

K.A.: - Dr. Nyitrai Miklós dékán úr javaslatára döntöttünk a Harvard Egyetem mellett, mivel az orvosképzésben ők állnak a világ élén. „Tiszta forrásból” szerettük volna bővíteni a tudásunkat, szélesítve mindazon újdonságokkal, amik fellelhetők náluk.

Cs.G.: - A világban több helyen vannak hasonló, főként angol nyelvű képzések, azonban itt jelent meg az a kutatásmódszertani fókusz, ami számunkra lényeges volt. Fontos szempont volt az is, hogy sokféle nemzetiségű emberrel találkozhassunk. Az évfolyamtársaink Kínából, Indonéziából, Kanadából, Amerikából és a Közel-Keletről érkeztek. Ez a sokszínűség is húzóereje a képzésnek.

- Mi motiválta Önöket abban, hogy az oktatásfejlesztéssel kapcsolatban kutassanak?

K.A.: - Az elmúlt időszakban sokféle szerepkört betöltöttem az egyetemi közegben, ezek egyike volt az oktatás, valamint - a Kurrikulum Bizottság titkáraként és elnökeként - 16 éven át az oktatásszervezés is. Az utóbbi néhány évben a Magatartástudományi Intézet Orvosi Oktatásfejlesztési és Kommunikációs Tanszékének munkájához is csatlakoztam. Részt vettem a pécsi orvoskar tanulási kultúra koncepciójának a kidolgozásában, ami része a kar stratégiai tervének, a PotePillars-nak, így aztán több érv is szólt amellett, hogy elmélyüljek egy ilyen jellegű kutatásban.

Cs.G.: - Már hallgatóként is érdekelt az oktatásfejlesztés, a Hallgatói Oktatásfejlesztési Csoport vezetőjeként el is kezdtem vele foglalkozni. Hamar egyértelművé vált, hogy ezen a területen szeretnék kutatni, mivel számos személyes, illetve a hallgatótársaimtól nyert tapasztalat meggyőzött arról, hogy érdemes átkeretezni, hogyan érdemes tanulni, milyen tanulási kompetenciák lehetnek ebben a segítségünkre.

- Két különálló, ám mégis egybecsengő témával foglalkoztak, egyikük az oktatók, másikuk a hallgatók szemszögéből. Az oktatói fejlődéssel kapcsolatban milyen megállapításokat foglal össze a kutatás?

K.A.: - Ugyan külön szegmensként jelent meg ez a két terület, ám valójában ugyanahhoz a feladatkörhöz kapcsolódnak. Az oktatók fejlesztése kapcsán van néhány olyan problémakör, illetve adottság, amelyekkel szembe kell néznünk. Az egyik ilyen, hogy az orvoskaron orvosok tanítanak leendő orvosokat, ám az korántsem egyértelmű, hogy aki jó orvos, az jó oktató is. A másik nehézség - bár inkább lehetőségként fogalmaznám -, hogy amire eljut egy orvos odáig, hogy jó szakember legyen, addigra az orvostudomány komplexitásából adódóan sok minden automatizmusként működik nála, ami akadályt képez az oktatás során. A rutinos orvos gyakran olyan lépéseket is magától értetődőeknek vesz, amelyek a hallgatók számára korántsem azok. Ez egyébként nem orvosoktatás-specifikus probléma. Az oktatónak nemcsak a szakmát kell ismernie, hanem azt is, hogyan gondolkodik egy kezdő. Ebben a rezidensek és a fiatal szakorvosok lehetnek a segítségünkre. Az oktatói fejlődés tehát nem egyirányú folyamat, azaz nem pusztán az idősebb tanítja a fiatalabbat, hanem fordítva is.

Kutatásomban azt vizsgáltam, hogy egy online oktatói továbbképzés hatékonyabbá tehető-e játékos elemekkel. A vizsgálatban 73 pécsi oktató vett részt, akiket két csoportba osztottunk: az egyik hagyományos formában végezte el a tananyagot, a másik pedig játékosított változatban. A gamification ez esetben azt jelentette, hogy játékokból ismert elemeket használtunk nem játékos környezetben azért, hogy a tanulási folyamatot átláthatóbbá, motiválóbbá és élményszerűbbé tegyük. Azt tapasztaltuk, hogy ezek alkalmazásától a szakmai tartalom ugyan nem lett érdekesebb a résztvevők számára, ám pozitív hatással volt a hallgatóközpontú eszköztár használatára és a hallgatóbarát szemlélet kialakítására nézve. A célunk is ez volt: oktatóink gondolkodását és gyakorlatát ebbe az irányba mozdítani, ami a játékosított csoportban sokkal inkább sikerült. A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy a játékosítás önmagában nem csodaszer, akkor lehet értékes, ha illeszkedik a képzés céljaihoz, a résztvevők igényeihez és ahhoz, amit fejleszteni szeretnénk.

Összességében ez egy olyan keretrendszer, amelyben megtalálhatók a tudás átadásához szükséges eszközök, valamint a diákok önálló tudását előmozdító, hallgatóközpontú segédletek.

- Milyen ismérvekkel, tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó oktatónak? Egyáltalán ki a jó oktató, hogyan lehet ezt ma definiálni?

K.A.: - Az orvosképzésben ez különösen releváns kérdés, mert itt nem pusztán az információátadás a cél, hanem a klinikai gondolkodás és a felelős döntéshozatal fejlesztése. A jó oktatót nemcsak az jellemzi, hogy sokat tud, de az is, hogy képes a hallgatók tanulását tudatosan támogatni. Nem elég az anyagot jól elmondania, látnia kell azt is, hogy a diák mit ért meg, illetve mit ért félre, milyen gondolkodási sémák mentén közelít egy problémához, és hogyan lehet őt ebből továbblendíteni. A jó oktató tehát facilitátor is: tanulási helyzeteket teremt, kérdésekkel gondolkodásra ösztönöz, visszajelzést ad és segíti a hallgatókat abban, hogy a megszerzett tudást a valódi problémák megoldása esetén is használni tudják. Ezeknek a kompetenciáknak a formájában fogalmazhatjuk meg azt, hogy ki a jó oktató. Gergővel és dr. Varga Zsuzsannával tavaly nyáron éppen azért újítottuk meg a „Korszerű oktatási módszerek megismerése és oktatói készségek fejlesztése” programunkat, hogy ezekre az oktatói kompetenciákra nyújtsunk olyan oktatási hátteret, amelyre építeni tudunk.

- Kutatási eredményei miként jelennek majd meg az orvosképzés jövőbeni gyakorlatában?

K.A.: - Fontos, hogy hosszabb távon ne kurzusokban gondolkodjunk, hanem egy olyan támogató, a kompetenciákat szisztematikusan kiépítő rendszerben, amely végigkíséri az oktatókat pályájuk során. Ennek lehet eszközként része a játékosítás is. A cél az, hogy olyan hatékony fejlődési lehetőséget mutassunk, amely beilleszthető a mindennapi munkába és alkalmazkodik az oktatók egyéb feladataihoz, reflektálva az általuk felvetett problémákra.

Cs.G.: - Ennek a folyamatnak az egyik lényeges eleme, hogy idén a személyes formáját is továbbfejlesztjük a „Korszerű oktatási módszerek megismerése és oktatói készségek fejlesztése”  elnevezésű kurzusunknak, becsatornázva mindazon információt, amivel a Harvardon gazdagodtunk. A digitális, online verzió már létezik, azt tavaly újítottuk fel. 

- Milyen módon lehet az oktatókat az élethosszig tartó tanulás megvalósításában támogatni?

K.A.: - Az első lépésnek a probléma tudatosítását tartom, a változtatás kulcsát pedig a közösségi kultúrában vélem felfedezni. Ha ennek részévé, közösen felfogott szerepeink közé tudjuk ezeket a szempontokat emelni, akkor tudjuk ezt az orvoskari környezetben hosszú távon és effektíven megvalósítani. Fontos aláhúzni, hogy nem forradalmi felismerésekről van szó, hanem olyanokról, amelyek a pedagógiában évtizedek óta a meglévő dinamika magját alkotják, így nem idegen elemként jelennek meg az orvosképzésben sem. Célunk, hogy intézményes keretekben támogatást is adjunk ezek megvalósításához.

Cs.G.: - Az oktatóknak szóló képzéseken - ilyenek az oktatói készségfejlesztő workshopok vagy a Módszertani Morzsák - egyre több résztvevővel számolhatunk, ami arra utal, hogy a probléma felismerése megtörtént, a közösségi kultúra pedig alakulóban van. Egyre többen szeretnének aktívan tenni azért, hogy a karon szélesebb körben elterjedjenek a bizonyítottan hatékony oktatási és értékelési módszerek, amelyek elősegíthetik, hogy a képzésünkből még felkészültebb orvosok kerüljenek ki.

- A hallgatókra vonatkozó kutatás egy választható, fejlesztő kurzuson alapult, amit 2022-ben indítottak el a karon „Tanulásmódszertan és pályaszocializáció” címen. A tantárgy felelőse dr. Gács Boróka, a Magatartástudományi Intézet adjunktusa. Mennyire volt rá nyitottság a diákok részéről?

Cs.G.: - Szerencsére nem kellett hallgatókat toboroznunk, mert már a legelején is megvolt az érdeklődés iránta, ami évről évre nőtt. Ez egyébként nem egy előadáson alapuló kurzus, hanem szeminárium jelleggel dolgoztatjuk a hallgatókat, vannak kiscsoportos foglalkozások is. Azon vagyunk, hogy még tovább emeljük az óraadók létszámát, ezáltal pedig majd a diákokét is.

- Vizsgálataik során igazolódott, hogy a kurzus támogatja az orvos- és fogorvostan-hallgatókat a tudatosabb és hatékonyabb tanulásban?

Cs.G.: - Ezt egyelőre nehéz megmondani, mivel hosszú távú adataink nincsenek, azonban utánkövetéses módszerrel szeretnénk folytatni a kutatást. Ami biztos és mérhető volt, hogy a hallgatók megértették, mely tanulási stratégiák a kevésbé, illetve a bizonyítottan hatékonyak, és meg is tudták különböztetni őket. Az önbevalláson alapuló adatfelvétel szerint a kurzuson megjelentek sokkal inkább használtak az önszabályozott tanulással kapcsolatos készségeket és aktív tanulási stratégiákat, mint azok, akik nem vettek részt rajta.

Megnéztük azt is, javult-e a kurzust elvégzők tanulmányi eredménye, ám ebben nem láttunk változást. Ennek az lehet az egyik oka, hogy a tanulási kompetencia kialakítása hosszabb folyamat, mivel egy bevált szokásrendszert kell megváltoztatni.

K.A.: - Képzésünk jelenlegi struktúrája nem támogatja az effektív tanulási módszereket, éppen ezért középtávú célunk az, hogy az alapozó modulok alapstruktúráját átalakítsuk. Gergő kutatása ilyen értelemben „ár elleni úszás” volt, hiszen azokat a hallgatókat igyekezett aktív tanulási módszerekre bírni, akiknek a magoláson alapuló vizsgarendszerben kell megmérettetniük. Fontos, hogy a diákok ne csak megtanulják a vizsgára a tantárgyakat, hanem olyan tanulási módszereket alkalmazzanak, amelyekkel a hosszú távú fejlődésben lényegesen nagyobb eredményesség érhető el.

- Mit jelent az önszabályozott tanulás fogalma, és miért kulcsfontosságú ennek elsajátítása?

Cs.G.: - Az önszabályozott tanulás lényege az, hogy legyen egy tervezési, előkészítési fázis, majd a tanulási folyamat lezárulta után egy önreflexív, értékelő szakasz. Azt szeretnénk, ha ez minél tudatosabb lenne. Lényeges felismerni azokat a szokásokat, amik nem hatékonyak, majd pedig változtatni rajtuk. A kurzus célja éppen ez.

A tervezés fázisában fontos figyelembe venni a hallgató motivációját: azért tanul-e, hogy jó jegyet kapjon, elismerést, vagy épp azért, nehogy megbukjon, azaz ne érje büntetés. Rá kell világítani arra, hogy ezek külső motivációs tényezők és kevésbé stabilak. A cél a belső motiváció előhívása: azért tanuljon, hogy jobban megértse a tananyagot, jobb gyakorlati készségei legyenek, és ezek alkalmazásával jó orvossá váljon.

Mivel a tananyag jóval nagyobb, mint a középiskolában, ezért lényeges az is, hogyan tervezhető meg a tanulás folyamata, milyen célok tűzhetők ki, azok miként ellenőrizhetők, és melyek a lényeges, illetve kevésbé lényeges információk.

A tanulás folyamatában fontosak az aktív, felidéző, tesztelő gyakorlatok, ezek alkalmazása hosszabb távon stabilabb és jobban alkalmazható tudást eredményez.

Szerepet játszik a tanulási környezet is, ahol tanul a diák, valamint az, hogy milyen időközönként tart szüneteket. Az nem feltétlenül az effektív tanulás jele, ha a hallgató reggeltől éjszakáig a könyvtárban ül, és mindössze két alkalommal áll fel szusszanót tartani. Fontos készség az is, hogyan tarthatja meg a koncentrációját.

Az önreflexív szakaszban - amikor teszteli magát a hallgató, vagy épp kap egy vizsgaeredményt - a megfelelő következtetések levonása, a változtatásra való képesség és szándék a döntő.

Az önszabályozott tanulási folyamat kialakítása abban is segíthet, hogy ne csak a jelenlegi tantárgy-struktúra mentén – ami órákból, vizsgákból és záróvizsgákból áll – működjön hatékonyan a folyamatos tanulás, hanem a végzés után is, amikor nincsenek rendszeres számonkérések.

- Az oktatók fejlesztésével kapcsolatban is várhatók további kutatások?

K.A.: - Már a mostani kutatás mentén is rengeteg fejlesztés történt karunkon, ezek a későbbiekben is folytatódni fognak, ahogyan az oktatók oktatása is. További vizsgálatokra is alkalmas lehet ez a platform, azt azonban még nem tudom, hogy publikációs céllal is foglalkozunk-e majd a témával. Ami biztos, hogy az oktatók oktatásának előrehaladása - megannyi mérőszám mentén - lehetővé tesz egy adatalapú fejlesztést is, amit ugyancsak folytatni szeretnénk.

Dr. Komócsi András és dr. Csaba Gergely 2026. június 16-án, az oktatói készségfejlesztő workshop keretén belül is bemutatta kutatásait és azok eredményeit. Az ezekhez kapcsolódó anyagok a POTEpedia OOKT színterében is elérhetőek.

Fotók:

Dr. Komócsi András

Verébi Dávid